Végszót adok-veszek

Koltai Róbert már könyve bevezetjében megrémiszt minket: valószínleg ez a könyv lesz az utolsó, amelyben visszaemlékezem elmúlt évtizedeimre, pályatársaimra, barátaimra". Nyilván ez is valami tréfa lesz gondolhatja az olvasó. Nehéz ezt a kijelentést komolyan venni olyasvalakitl, aki ilyen élvezettel, sajátos ízzel mesél a színészetrl errl a féltékeny szakmáról" , a barátokkal, kollégákkal átélt kalandokról, mint .
Legújabb könyvét olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy Koltai-filmet néznénk: a jeleneteket a tle megszokott humorral, átéléssel vagy a helyzethez, a mondandóhoz ill komolysággal írja le, megelevenednek elttünk a lendületében és érzelmi töltetükben hullámzó események. Hibáiról is szintén beszél, s olyan részleteket tár elénk, amelyeket máshol hiába keresnénk: megtudhatjuk, ki ihlette az Illetékes elvtárs jellegzetes szájtartását, melyik filmjének szánta a Szobaasszony, gyere haza! címet, és hogy ki volt rá a legnagyobb hatással a színésszé válásban. Elárulja, mit profitált a karanténból, mi a színészszakma rákfenéje", hogyan kapta meg Kálmán bácsi szerepét a Drága örökösökben, és miért szeretné kipróbálni, milyen macskának lenni.
Csak olvasunk és lapozunk, kuncogunk és bámulunk, az id szalad, és a könyv végén elégedetten nyugtázzuk, hogy akárcsak az elzeknél remekül szórakoztunk. Majd némi elégedetlenséggel ocsúdunk fel: Máris vége? Na, ne Mesélj még, Gyuszi bácsi! Vagy bakter úr vagy Naftalin mindegy, melyik szerepben, csak folytasd!

Dettagli