Mit mondanak a képek, és mit mondhatunk a képek helyett? Hány képünk van saját magunkról és saját kultúránkról? Bán Zsófia új elbeszéléskönyvében számtalan módon teszi fel és válaszolja meg ezeket a kérdéseket.A tizenöt elbeszélésbl álló kötet már címében is felvillantja a Bán Zsófia-történetek egyik visszatér motívumát. Bán elbeszéléseiben az ember legintellektuálisabb személyiségjegyei közvetlenül találkoznak a benne, bennünk él animálissal, a mélyben lakozó érzéki-zsigeri teremtménnyel. A két tartomány közötti közvetítésre az az elbeszéli nyelv és pozíció vállalkozik, amely (ön)ironikus ketts ügynökként hol a tudat absztrakt szerkezetét helyezi eltérbe, hol pedig a testek, a nyelven-inneni diskurzusok cserebomlásait írja le. Egyazon ütemben képes ábrázolni és értelmezni. Így pillantjuk meg a Röntgen-sugár feltalálását családi fénytörésben, az apa fotóját a munkaszolgálatról, a Bartók-darabba belesül zongoristát, az ismerkedést a kínai vendéglben, a vallomást a taxiban, Karády Katalint Brazíliában, és egy fényképészt az Antarktiszon. A történetek mögött pedig fokozatosan kirajzolódik egy huszadik századi közép-európai család gyakran traumákkal terhes sorsa, az anya és a lány perspektívájából, az apák hiányával. Így lesznek a kötet írásai folyamatos dialógusok, termékeny párbeszédek. Így lesz az olvasó maga is közvetít. Tolmács és útitárs.