Marno János költészete állandó beszélgetés. Állandó nyelvmorajjal, közlésfoszlányokkal; tagolt én-hanggal és sejtelmes te-képpel. Reflexív mozgással és terekkel: legyenek azok bels tudati-nyelvi közegek, pszichés labirintusok, vagy a budai Gesztenyéskert igencsak konkrét és beazonosítható környéke kitaposott ösvényekkel. Itt nincsenek rossz lépések: egy elvétett szó, egy kicsavart rag egészen új lehetségeket teremt. Új verseskötetében az ismétlés, a rátalálás és a rátévedés hármas ritmusa teremt egzisztenciális töltet, delejez feszültséget. Napjaink egyik legeredetibb és legizgalmasabb költje új kötetében páratlan iróniával és játékossággal ered saját emlékezete és az örök filozófiai kérdés nyomába: nyelvünk határai mennyiben jelentik világunk határait?