Maruszja, ne!

Élt a faluban egy oregember, úgy hívtak, hogy Bobij.Volt az oregnek egy viskója, no meg egy kutyája. Járta Bobij a kornyéket, kéregetett, és ha kapott valakitl egy darabka kenyeret, megette. A világ minden pénzéért sem vált volna meg a kutyájától, melyet mindig úgy hívott kedvesen, hogy Barátocskám. Ha elment az oreg a faluba, s bekopogott valamelyik ablakon, Barátocskám mindig ott állt mellette, és a farkát csóválta. Mintha csak is alamizsnára várt volna. Mondták is az emberek az oregnek: Hallode, Bobij, miért nem kergeted el azt a kutyát, hisz neked sincs mit enned" Ilyenkor az oreg csak ránézett szomorúan a beszélre, ránézett de nem mondott semmit. Szólítja Barátocskámat, elmegy az ablaktól, és nem veszi el a kenyeret. Nem volt bbeszéd az oreg Bobij, ritkán állt szóba valakivel.

Megjott a tél, suvítve, sírva, sepri a havat maga eltt a hóvihar, egyik buckát hányja a másik után. Botjára támaszkodva kuzd az oreg Bobij a buckákkal, az egyik tanyától a másikig megy vánszorogva, és Barátocskám ott fut mellette. Odadorgoldzik az oreghez, felnéz rá hséges kutyaszemével, mintha csak azt mondaná:

Senkinek nem kellunk, ugye, senkinek, senki sem hív be minket a házba melegedni, lám, egyedul vagyunk, mi ketten, egészen egyedul.

Dettagli